Amikor azt hittem pokol az életem(pedig még tíz éves lehettem)akkor volt a mennyország!
Most hogy visszaemlékszem gyermekkorom országára,maga volt a mennyország!Boldog voltam!Egyedül voltam,illetve velem volt a Mindenség,a Természet,együtt lélegeztem az Istennel,itt a földön,a búzaföldeken,a bokrok tövében,a patakban,a finom illatú fűszőnyegben.Kergetőztem tündérekkel az erdőben,csak az illatukat éreztem de az is elég hogy velük legyek...
S hogy miért érezhettem mégis pokolnak?Mert a szüleim vakációban elvittek falura,nagymamámékhoz és ott magányos voltam,távol a várostól az osztálytársaktól,barátaimtól...se tévé,se semmi:(gondoltam akkor.Hála a jó Istennek gondolom most!Mert most a Nagy civilizációban a sok információk kavalkádjába beleszédülök és legszívesebben visszarohannék a múltba,a boldogságos magányomba.Akkor éltem igazán,tárt szívvel és tisztán,gyermeklélekkel,és hihetetlen szenvedéllyel átéltem azt a csodálatos életet,ösztönösen szerettem mindent...És amit ott kaptam,most megköszönöm a szüleimnek hogy oda vittek,Dálnokba,egy vérbeli székely faluba,gyönyörű emberek közé. A természet legszebb bölcsőjében ringatott,a legfinomabb gyümölcsökkel etetett...önzetelenül szeretett!
Ha behúnyom a szemem visszapörögnek az emlékek,tudom ha meghalok ide fogok visszarepülni:
Falu,nyár van és a forróságban ott zümmög az élet!
Még reggel"Szendike kész van a kakaóskávé!"(tejeskakaó) ,drága nagymamám főztje,a legfinomabb!A legédesebb!S nagymama is!
Délelőtt ott játszadoztam egyedül az udvaron,kis lakást rendeztem be magamnak a tornácon,aztán én voltam az anyuka is,a boltos és az orvos na meg a szomszéd is!Ja és ezek mind sose vesztek össze!:)Közben a hátsó udvaron a tyukok kapirgáltak s kóricáltak félig részegen az élettel s szagokkal teli,bódító meleg nyári levegőtől,és kotkodácsoltak s hangjuk beleolvadt a falu nyári zsongó csendjébe...Kormos,az öreg jó kutya,feketén ott sandított a pajta oldalában,kis árnyákban pihent,nem ugatott csak úgy potyára...szerettem neki friss vizet meríteni a kútból,jó hideget,finom vizet!Aztán tértem még kettőt az udvaron,mintha én lennék most itt a kicsi úrfi ,végigmértem az udvar rendjét s összeszedtem karincámba a tojásokat,mindig izgultam minél több legyen(mintha ez tőlem függne)hogy Nagyi örvendjen!:)De jajj nekem ha vajegy összetörött!Nagyi nem vajazta volna bugyutaságomat:))
S délben kivittem a kaszálóba nagytatának az ebédet.A poros úton mezítlább,csóré lábbal mentem,de szerettem,finom porszemecskék simogatták talpamat...A falu elfogyott hátam mögött teli öreg házikóival,delet szunyókálva,s előttem kikacskaringózott az út,a mezei út,mely az erdők, mezők felé vezetett,ahová a falu népe kiment dolgozni.Nagytatám Bodosba volt,az egyik lejtős kaszálón takarni,szénát száritgatni.Az oda vezető út igazi ösvény volt a paradicsomba,élt a természet!Isteni templomként magaslott ki egy sziklás dombocska,egy kissebb hegyecske,amiből a falu kitermelte agyagát,és köveit épitkezni,csak amennyire szükségük volt...(emlékszem egyszer apám ennek a hegyecske oldalába kivitt és felültetett Pistire a jó öreg lovunkra,akinek a szemeit mindig megcsodáltam,mert úgy nézett velük mintha ő lenne a legszelídebb,legbecsületesebb lény a világon,ő is volt!És erős,ŐS,HŐS...Pisti,de meg sirattuk amikor "elment" S ott ültem lóháton,kicsit büszkén...Én,Apám és Pisti!Isten felültetett a hátára minket és büszkén mutatta,milyen szépen terül el lábai alatt a világ,a természet,a legszebb Ősanyánk,bőlcsőnk,aki mindig átölel...s szeret,éltet!)
S miután föltekíntettem Isten szép,szabad oltárára,megerősödött szívvel baktattam tovább,egy patak jött szembe velem s épp mikor köszönék neki,lekanyarodik mellettem és tovább csordogál,ő Tanarok pataka,kicsi ér a Föld szíve tájékán,s nekem most az emlékem boldogságtól vérző pataka!(Egyszer a gyermekecskék,gátat építettek és medret vájtak,s kis medencét varázsoltak olyan természeteset melyikben a legtermészetesebb volt feredezni,pancsolni,sarazni,gyermekkacajban úszni~~~a felhőtlen boldogságban!)
S felfele a patakocska mentén,az erdő már hosszú szoknyáját elémbe fodrozta és madarai csicsergését dicsekedte fülembe,s szellős fodrait,zöld lombjait lengette felém,s árnyat tartott utamra,kedvesen s kecsesen,Nekem!S azt suttogta oda nekem Ne félj,megvédelek!Jajj a csendemben hogy mennyit beszéltem vele,Erdőmmel,a leggazdagabb rengeteggel...És most boldogan szédülök vissza a Rengetegembe...
(Folyt...)
